Eurijala Fesztivál / Kulturni centar Travno, Zágráb, 2026.11.04.
Az 1987-ben alapított zágrábi Eurokaz független színházi egyesület évtizedek óta a közép-európai avangárd és kísérletező előadó-művészet egyik legmeghatározóbb, innovatív platformja. Az általuk szervezett Eurijala 2026 színházi fesztivál erre a hagyományra építve hozza el a nemzetközi és a hazai kortárs színház legmerészebb, határokat feszegető produkcióit a zágrábi közönségnek. Az idei fesztivál záróeseménye a brit The Waldorf Project bemutatója volt.
Sean Rogg brit művész és futurista 5 fejezetből álló immerzív élmény- és performansz-sorozata az érzékszervekre ható művészet, a tudomány és a pszichológia határterületeit kutató nagyszabású kísérlet. A The Waldorf Project zágrábi bemutatkozása a sorozat az emberek közötti empátia és non-verbális kommunikáció mesterséges kiváltását megcélzó fázisait hozta el.
„Kérjük, érkezzen fekete ruhában, lehetőleg rövid ujjú pólóban. Az előadás a közönség részvételén és fizikai kontaktuson alapszik, valamint intenzív fényhatásokat tartalmaz, ezért fotoszenzitív epilepsziában szenvedők számára nem ajánlott.” – figyelmeztett az esemény meghívója.
A rendező az előadás előtt képekkel illusztrált bevezetőt tartott a The Waldorf Projectről, melyet 2012 óta vezet egy művészekből, tervezőkből és tudósokból álló csapat élén. A kezdetben multiszenzoros gasztronómiai élményként megálmodott projekt a világ egyik, az empátia, a tudat és az emberi kapcsolódás legambiciózusabb kutatásává nőtte ki magát. Idegtudósokkal együttműködve, a mozgás, a hang, az illatok, a textíliák, a tér, a fizikai kontaktus és a pszichológiai módszerek használatával a projekt mélyen transzformatív, egyszerre intimnek és monumentálisnak ható élményeken vezeti át a résztvevőket. A közönség nem csupán megfigyeli a művészetet – annak aktív részévé válik.
A The Waldorf Project egyes fejezeteit / fázisait többek között a világ legnagyobb, 5000 ember részvételével megrendezett empátia-kísérletként, a thaiföldi dzsungelben, vagy egy a Lufthansa SXSW fesztiválra tartó járatának 400 utasának megtartott egyedülálló performansz formájában is bemutatták, például. Az előadást egyes kritikusok a „világ legextremébb immerzív művészeti performanszaként” írják le, kiemelik Rogg a résztvevőkben erős érzelmi reakciókat, a kollektív jelenlét érzését és megváltozott tudatállapotot kiváltani tudó képességét.
Rogg ismételten felhívta a figyelmünket, hogy az előadás szavak nélkül zajlik majd, stroboszkópot, erős fény- és hanghatásokat használnak, és fizikai kontaktra, érintésre is számítsunk. „De hát erre jelentkeztetek, menjetek a flow-val!”- mondta mosolyogva, majd beinvitált egy sötét terembe, ahol halvány ködös fényben két táncos-performer némán int, hogy vegyük le a cipőnket, majd két sorban, egymással szembe állít minket, ambient drón zene szól…
/Az előadás első része az utolsó 5. fejezet / KAIHOGYO – ba enged bepillantást, melynek fókusza az érzelmi és fizikai kapcsolódás erős érzésének megteremtésén van, introspekción, meditatív sétán, mozgáson, fizikai kontaktuson és egy csoportos, körkörös energiakísérletben keresztül./
Két segítőnk először megmutatja, hogyan kösse be egyikünk a másik szemét, bandázsba a bokáit, majd hogyan vezesse körbe vak, tipegő társát a térben. Aztán cserélünk. Teljesen idegen társainkhoz egyszercsak derűs bizalom fűz minket. Idővel szinte észrevétlené válnak játékmestereink, már szemfedő és bandázs nélkül, az előttünk álló vállára tett kézzel járunk körbe-körbe, aztán mintha súlyok nyomnák le a vállainkat, megszakad a kör, a földre kerülünk, mintha nem is egymás mellet, hanem kupacokban hevernénk (és tényleg).
Nem történik hagyományos színházi értelemben vett cselekvés, történetmesélés. Fokozatosan értjük meg, hogy mi magunk vagyunk a szereplők, a történet maga is mi vagyunk. Ahogyan önkéntelenül magunkra figyelünk, úgy kezdünk kapcsolódni a többiekhez is.
Egyszer csak újra talpon vagyunk, egymást kezét fogva szaladunk körbe-körbe, felszabadító ez, örömteli. Majd újra lenyomnak minket a súlyok, szanaszét, részben egymáson fekszünk megint. A segítő kezek egymás mellé rendeznek minket, fektünkben egymáséra tapasztják a tenyerünket. Egyszerre figyelünk befelé és kifelé, békés, meleg érzés. Légzésünk lenyugszik, a második részben vagyunk már.
/A második rész a 4. fejezet / BARZAKH fináléja – a megváltozott tudatállapot intenzív audiovizuális élményét mutatta be. LED-fátyol, stroboszkópos világítás, komplex hangdizájn és szomatikus impulzusok használatával a performansz szinkronizálja a közönség légzését, szívverését és kollektív percepcióját./
Sötét van. A földön fekszem, nyitva a szemem, nyugodt vagyok, figyelem önmagamat, és egyszerre a többieket is, mert ők is én vagyok. Halvány narancs fényű lámpa gyullad a plafonon, de nem is lámpa az, hanem egy bolygó (talán a Mars). Aztán szemem sarka felől hideg fehér fény szűrődik be, most már egészen biztos, hogy az űrben vagyok (nem pedig színházi lámpák fényében találgatom, hogy mire gondolhatott a szerző). Egyszercsak LED-fátyol kerül az arcomra, apróbb-nagyobb világító pontok, pöttyök a szemem előtt, megannyi eleven bolygó, mert mozgásban ragyogó felszínük, mint a mikroszkóp alatt megfigyelt élő organizmusok. Tehát tényleg, hogy az űrben voltam az előbb, és most is ott vagyok, de most már az űr mögé és egyszerre a mélyére látok. Közben folyamatosan szól a drón zene, véletlenszerű hangok, zörejek kakofón atmoszféra-függönyé áll össze, mintha a létezés szövete maga lenne. Stroboszkóp(ok) vibrál(nak), most már lehunyva a szemem. Szemhéjam vetítővásznán színek úsznak egymásba, itt-ott mintha ritmusba rendezett mintát vennének fel, mintha nem is színek, hanem szavak lennének, amik mondatokat formálnak. A hangok is erősebbek, a hangfüggöny mögül mintha lefojtott emberi szófoszlányok szűrödnének át. Mi ez az üzenet? Nem találgatom, mert egyszerre egy vagyok az üzenettel.
Egy határozott, de nem tolakodó kéz a mellkasomra szorít. A lélegzetem maga a jelenet. Végig ébren vagyok, közben nem az űr hidege, hanem melegség járja át a testem. Egyre fokozódik a hangerő és a villódzás, szinte megemelkedem. Nem tudom, hogy megszűnt e az idő. Egyszer csak vége. Az egyik segítő finoman visszanyom a földre, nem kell sietni a ruhatárba. Mint egy ihlettett akció-festő, néhány mozdulattal absztrakt csendéletbe rendezi a hozzám legközelebbi testeket, valakinek a pulzusa a vádlimon lüktet, orrom a segítő hasába fúródik. Lassan felengedünk, feltápászkodunk, a horvát közönség egy része felszabadult megilletődöttségben csipogni kezd. Nem kell értenem, nem kell megszólalnom, egymásra mosolyogva pillantva, a másik szemében értjük egymást.
Az eddig megvalósult öt fejezetből álló The Waldorf Project középpontjában az az elképzelés áll, hogy a művészet a tudat átalakításának és az emberek verbális kommunikáción túli szinten történő összekapcsolásának eszközévé válhat. A performansz minden részlete gondosan koreografált, hogy a közönség egy érzelmi és érzékszervi utazáson menjen keresztül – egy olyan térben, ahol az érzelem válik a fő vezetővé önmagunk és mások felé.
A The Waldorf Project nem egy klasszikus előadás és nem is egy hagyományos kiállítás. Ez egy olyan élmény, amelyet az ember az egész testével érzékel – egy művészeti kísérlet, amely a közönséget a percepció, az empátia és a közös létezés új módjai felé vezeti.
A performansz nézői nem passzív szemlélők, hanem a történések aktív alanyai, miközben a térben a fény, infra- és ultra-hangok frekvenciái, az illatok és a szagolható/ízlelhető anyagok gondosan koreografált szinergiája hat minden érzékszervükre. A technológia, a térkialakítás és a biometrikus hatások segítségével Rogg a résztvevők szívritmusát, légzését és érzelmi állapotát egymással igyekszik szinkronba hozni, egyfajta „közös tudatot” létrehozva. A helyszínt teljes sötétség, monokróm világítás, ipari-disztópikus esztétika és letisztult, futurisztikus térelemek jellemzik, ahol a táncosok/performerek finom fizikai kontaktussal és irányított mozdulatokkal terelik a közönséget.
A performansz mögött neurobiológusok, pszichológusok, aroma-vegyészek és gasztronómiai szakértők bevonásával végzett kutatások állnak, így az esemény nem egyszerre egy művészeti installáció, hanem tudományosan megalapozott társadalmi-pszichológiai kísérlet is.
A zágrábi esemény a kortárs immerzív művészet egyik legmeghatározóbb, határokat feszegető bemutatója, amely az egyéni elszigeteltség feloldását és az emberi kapcsolódás új formáit vizsgálja.
A performansz minden egyes részlete gondosan kidolgozott, de Rogg és segítői, amellett, hogy feszült koncentrációban terelték és követték az eseményeket, folyamatos megfigyelést végeztek, egyúttal, fejben jegyzeteltek. El tudom képzelni, hogy nincs két egyforma esemény, bár a törekvés ugyanaz, valamit mindig változtatnak, hogy jobbá, tökéletesebbé tegyék az élményt. Az alkotók lényegében a jövőben élnek, mint ahogyan az organikusan fejlődő mű is a jövőbe hív.
Újszerű módon szólított meg a performansz, felelevenítette bennem a világra, az emberek felé irányuló kíváncsiságomat, bizalmamat. Összességében elmondhatom, hogy az előadás igazából ott kezdődött el, ahol véget ért.
Köszönet Sean Roog-nak, Chihiro Kawasakinak, Rachel Louise Elderkinnek, és alkotótársainak, és az EUROKAZ csapatának!
