Thomas Bernhard – Bagossy Bálint – Réder Ferenc:

Irtás

(TRAFÓ Klub, 2024.05.05., Fotók: Somorjai Máté. A képek forrása: Trafó)

A TRAFÓ-ban jártam, az IRTÁS – című előadást néztem meg, tizedik alkalommal játszották, Bagossy Bálint rendezésében.

Az előadás Thomas Bernhard azonos című, alcímében indulatműként aposztrofált regényét dolgozza fel. Nagyon fontos szöveg ez. Megértem a rendező törekvését, hogy a szöveg lehető legnagyobb részét hallhatóvá tegye az előadásban, az elviselhetőség határáig terelve a befogadót, és a színészeket is. Amikor korábban kezembe vettem a könyvet, a felétől önkéntelenül, hangosan olvastam fel, ami egyben felszabadító, és zavarbaejtő élmény is volt. Elámulok, amikor arról olvasok, hogy a fiatal rendező már 16 évesen hasonló módon ismerkedett a művel.

Az író, aki huzamosabb londoni tartózkodását követően, Bécsben, a Gentzgassén sétálva, váratlanul Auersbergékbe botlik. A házaspárnak köszönhetően huszonöt évvel korábban bevezettetett a bécsi művészvilágba, amiért annak idején még hálás is volt nekik, ám az évek múlásával ugyanezért inkább átkozta őket. Úgynevezett művészvacsorára hívják meg, bécsi otthonukba, arra a szomorú aprópóra hivatkozva, hogy közös barátjuk Joana hajnalban öngyilkos lett. Írónk elfogadja a meghívást, de gondolatban átlát a szitán, undorodva jön rá, hogy a művészvacsora, a mindenek felett tisztelt Burgszínész vendégeskedésével csak Auersbergerék pusztító, önfényező machinációja, Joana halála szinte teljesen mellékes. A “fülesfotel” az író elidegenedésének szemléletes szimbóluma, innen figyeli undorodva a vacsoravendégeket, talán el is bóbiskol néhány percre (vagy talán egy fél életre), de lemaradni már nem fog soha semmiről, mindent látott, mindnenen átlát.

A szereplők, a Burgszínészt játszó, a darab során csak később színrelépő Zsótér Sándort kivéve, mindannyian ráncosra maszkírozott, őszre festett hajú fiatal színészek, egy manuálisan mozgatható forgószínpadon jelenítik meg Joana temetésének, majd a művészvacsorának történéseit. Az iró indulatos gondolatáradatát a megjelenő vendégek ajkára hangszereli a rendező, irdatlan mennyiségű szöveget adnak át, halálos tempóban indulva, ami aztán fokozatosan lassul az előadás végéig. A színészek komoly fizikai munkát fejtenek ki az egymásba kúszó, de feszesen megkomponált jelenetek során. A háromórás előadást szükségszerűen szakítja félbe a szünet, mert bár kerek egészet alkot az első és a második felvonás, a fokozott igénybevétel megterhelő, úgy a színészeknek, mint a közönség soraiban ülöknek is.

A masszív szövegáradat mellett a non-verbális kommunikáció, a fizikai színház eszközeivel is gazdagon él, és kínál az előadás. Az ifjú színészgárda mozdulatai önmagában is beszédesek, az elhangzott szavakat hangsúlyozzák, vagy többlet-tartalmat adnak nekik. Babinchak Atanáz, Gálhidy Gizella, Jakab Balázs, Pásztor Dániel, Pigler Emilia, Tarjányi Liza remekül érthetően adják át az író monológját, majd fokozatosan válnak szét az egyes karakterekké. A forgószínpadot hol egyedül, hol közösen tolják körbe, hol pedig egymásnak ellenfeszülve tartják tétova mozdulatlanságban. A intellektuális egymásra licitáláson túl valódi kötélhúzásra is sor kerül, ahol mindig ugyanaz a fél győz, s a vesztes kezébe könnyen szálka kerülhet. Bár szinte folyamatosan történik valami a színen, itt-ott párhuzamos mellékösvényre terelődik a figyelmünk, mint például az elhunyt Joana élettársát, Johnt alakító Babinchak Atanáz jelenléte, aki a legvisszataszítóbbnak, legzavarodottabnak mondott karakterből szinte észrevétlenül, majdnem teljesen lemeztelenedve, egy fa derekát egész testével magához szorítva a legtermészetesebb, legszerethetőbb lénnyé alakul át, odaadó szent őrültté, akire nincs hatással a képmutató közeg fertője. Gálhidy Gizella, Auersbergnéként, az őrülten forgó színpadon egyedül állva előadott Purcell áriájával pedig tragikus képet kapunk arról, hogy milyen az, amikor megkésve nyilvánul meg a felszín allatt munkálkodó, a szépségre törekvő, de elárvuló tehetség.

Zsótér Sándor fényesen kiemelkedő alakítást nyújt a Burgszínész szerepében, a mániákus közlésvágy ingerli minden mozdulatát, de mozdulatlan pillanatát is. Fennhangon, csapongva gesztikulál, folyamatosan elemez, nyughatatlan kinyilatkoztatásai mindvégig sejtetik szöges ellentétüket is. Ellentmondásos személyiség, felületes csapongásában mintha elpárologni látszana a tekintélye, ám amikor Jeannie, a sznob írónő (Pigler Emilia) áskálódó kérdésével megsérti, éktelen haragra gerjed, kíméletlenül leiskolázza a nőt, és egyben kikel a sznob társaság egészére, akik kétszínű piszkálódásukkal sarokba szorították. Ritkán találkozol ilyen intenzitású, minőségű színészi teljesítménnyel, mint Zsótér Sándoré, teljesen azonosul karakterével, azzal, amit átél, és átadni hivatott. Te biztosan megérted, ha azt mondom: Üvöltésében ott van a kérdő, kérlelő csend, míg végül elhalkuló szavai is, szinte üvöltenek. Érdekes, hogy az eredeti szövegben nagy mennyiségű alkohol elfogyasztása után jut el a részeg őszinteség önkívületéig, és küldi el az egész, az eszét játszó társaságot melegebb éghajlatra, míg Bagossy Bálint rendezésében a burgszínész absztinens. Egy pár gyulai kolbászt tart egyik kezében, azzal hadonászik, mintha szűntelenül poharát emelgetné, míg a másikban egy kenyércipót szorongat. A regényben ínyenceknek való balatoni fogast szolgálnak fel a vendégeknek, a burgszínész kedvencét, míg az előadásban a kolbász tölti be ezt a szerepet. Ahogyan Zsótér a kolbásszal a kezében mutogat, vezényel, odaszúr, egyértelművé teszi a téma magyar viszonyokra hangolását. Érezzük is a kolbász illatát, ami annyira magyar, amennyire csak lehet, a Burgszínész, aki intellektuálisan, művészileg meghaladta kicsiny hazája kereteit, mégis ragaszkodik hozzá, nem engedi el (a kolbászt sem), nélküle talán szét is hullana.

A művészvacsora sznob közönsége mintha csak a megaláztatás pillanatára várt volna, hogy valaki az arcukba mondja, a szemükre hányja saját hitványságukat. Miután a burgszínésztől megkapják ezt a fokozhatatlan pillanatot, elernyedve búcsúznak házigazdáiktól, az este elérte célját.

Az Irtásban Bécs maga a művészmalom, amely bedarálja, porrá zúzza a művészeket, akiknek életre szóló, önkéntelen-önkéntes törekvésük, hogy ez bekövetkezzen. Mindent ennek rendelnek alá, egymást tapossák, múltat-jelent-jövőt, még szerelmüket is a hengerszékre dobják egy kis halhatatlanságért, közben nem vallják be maguknak sem, hogy lejár az idő, a tehetség pedig eltűnik a föld repedései közt. Zuhanásuk egy pillanatát ragadja meg a mű, de ez a pillanat modellezi egész életüket. Képzeljük csak el az előadásban játszó színészeket, 25-30 év múlva, amikor kevesebb sminkkel az arcukon adják elő a már művészi pályájukra visszatenkitéssel bíró vacsoravendégeket, és a Burgszínészt játszó jóval idősebb Zsótért, a lényeg ugyanaz marad.

Hatásos húzás az, hogy a rendező magát a mű szerzőjét, Thomas Bernhardot említi meg, mint azt a hűtlen társat, aki miatt a néhai Joana élete lejtpályára került. Nemcsak Bernhard ellentmondásos személyiségére világít rá, hanem sokezer, az életét a művészetért feláldozó lélek sóhajt fel szinte hallhatóan, akiket kihasználva, hátukon felkapaszkodva jutott el az érvényesülésig sok pszeudoművész. Talán ezek a méltatlanul, túl korán elfelejtett Joanák az igazi művészek?!

Lehet szó az eredeti műben Ibsen Vadkacsájáról, Bagossy Bálintnál a Pál utcai fiúkról moralizál a Burgszínész, Nemecsek és Boka karakterét méregeti, mint szerep-kihívásokat, mintha Bécsben (vagyis Budapesten és szerte Magyarországon) ezek a szerepek kellene, hogy lebegjenek minden színész lelki szemei előtt. A fiatal rendező dühös, kiszól a színpadi keretek közül, nevetségessé tesz egy korrupt rendszert, amelynek tagjai bárgyún tobzódnak önmaguk és egymás végtelen ámításában.
Emlékezetes karikatúrát rajzol azzal a jelenettel, ahol a színészek egy-egy érmet, majd érmek sokaságát aggatják egymás nyakába, egyre részegebben, esztelenebbül kapkodva. Az érmek kusza sokaságában már nem látszik, hogy mit is ér akár csak egyetlen is közülük, az éremosztó virtsaft elpusztít minden szépséget, emberséget.

Akár egy földrengés is elpusztíthatná a várost, az országot, hazája iránt érzett féltő szeretete, és gyűlölete viaskodik az íróban, és a rendezőben is. Az este során irdatlanul lerészegedő, az események egy részét átalvó házigazda, Auersberger a művészvacsora utáni éjszaka sötétjében kábultan kérdezi, vajon vállalhatatlanul viselkedett? … Mintha a rendező látszólag feloldani szeretné a feszültséget, pedig gyomrost visz be a nézőnek, útravalóul: Mindig ez lesz? Ezt kell elfogadni, ezt az önmagát felfaló káoszt?