„A mi utcánk alig egy kilométer hosszú földút. A faluba tartó műútból ágazik, valamikor az is földút volt…”
Az egerszegi Kispest utcában laktunk. Lakásunk ablakai a Skálára néztek. Az áruház mellett lépcsősor vezetett fel a Landorhegyi útról. Egy téli napon két részeg ember próbált feljutni a lefagyott lépcsőkön. Húzták-vonták egymást, visszacsúsztak, elestek. Több mint egy órán át próbálkoztak. Olyan volt, mint egy burleszk.
Köles Feri betántorog a darab elején, Szabó Kornél Dénes bőgőn kíséri. Levetkőzik, fekete nejlonnal betakarja magát, majd kiszól a szerepéből.
Amióta láttam, próbálok írni az előadásról, de csak ezt a szót ismételgetem: misztérium.
A lejárópróbán Köles Feri kísérletezik, a díszletelem, a kellék érvényes-e, milyen jelentéssel, miként él meg a helyzetekben, hogyan szolgálja az előadást. Belép a szerepbe, majd megáll, kitalálja a térhez megfelelő megoldást. Már ez is izgalmas volt, annyira belülről fogalmazott – olyan autentikusan jelentek meg általa a figurák, hogy legszívesebben beültettem volna a nézőket, hogy lássák az egész folyamatot.
Ez a természetes jelenlét kísérte végig az előadást. Behúzott a világába és nem engedett, zsigerileg hatott rám és minden pillanata tökéletes volt nekem.
Megjelentek gyerekkorom alakjai. Tormafölde: a falu, az emberek, mint Tar Sándor hősei, akik ugyanolyan problémákkal küzdenek, ugyanúgy élik az életüket.
Ebből jöttem én is, ezt láttam, belém ivódott, a részemmé vált.
Ezért érdemes SZÍNHÁZAT csinálni! Ezért ÉRDEMES színházat csinálni!
A mi utcánk
Előadja: Köles Ferenc
Nagybőgőn közreműködik: Szabó Kornél Dénes
Színpadra írta és rendezte: Szabó Attila
Rendezőasszisztens: Frank Fruzsina
A mi utcánk
Your Attractive Heading
