AKARÁS A TAKARÁSBAN

2025.10.22.

A TAKARÁSBAN Mikó Csaba és Závada Péter komédiája, a Weöres Sándor Színház produkciója, Nagy Péter István rendezte.

Figyelemre méltóan őszinte, erős előadás született, amely Szombathelyt elhagyva, a zalaegerszegi éjszakában, és aztán nappal is tovább rezonál.

Az előadást 18 éven felülieknek ajánlják: “meztelenség, szexuális tartalom, trágár nyelvezetet, valamint erős fény- és hanghatások”. Azt szoktad mondani, “ha cici van, akkor minden van”, vagyis a meztelenség, ha nem öncélúan jelenik meg egy előadásban, képes hozzájárulni annak őszinte, határozott megszólalásához, aláhúzni mondanivalóját, erősíteni hatását. Van itt minden: cici, sőt faszpina is.

A kiindulópont “Woody Allen-es effekt”, Ábel a rendező és párja Gabi (Domokos Zsolt, Nagy-Bakonyi Boglárka) vacsorára várják Dávidot és Nórát (Hajdu Péter István, Herman Flóra), mind a vidéki színház társulatának tagjai, évadkezdés előtt. Ábel és Gabi a színmű (SZFE) óta egy párt alkotnak, bár kapcsolatuk kiüresedni látszik, egyre elbeszélnek egymás mellett, Ábel lila ködben jegyzetel rendezői munkájára készülve, Gabi reménykedik, hogy saját monodráma előadása támogatásra lel a kezdődő évadban, méltó szerepre vágyik az új előadásban is. Dávid és Nóra távol keleti nászútjukról térnek éppen haza, a vendégségben váratlan hírt jelentenek be.

Főcím: T A K A R Á S B AN

A Jeli Sára Luca tervezte díszletnek köszönhetően egyszerre tőbb helyen lehetünk, színházba megyünk a színházban, egyenesen a kulisszák mögé: A vidéki társulat Csehov Három nővérét készül színpadra állítani, ezen munka körül bonyolódik a TAKARÁSBAN cselekménye, a forrás-robbanáspontig, és azon túl. A kaotikus első olvasópróbán felvonul a tervezett előadás minden további szereplője, a Freeszfe-ről érkező Lilla (Tarjányi Liza), az utazó hippi Nati (Mari Dorottya), és a csajokat Kelloggs/Haribo koordinátarendszerben mérő színész-koreográfus Marci (Gyulai-Zékány István). Ahogy találkozunk velük, egyből el is mozdulnak a felszín alatti tektonikus lemezek, és egyre bonyolódnak a társulatban fenálló szakmai-, illetve párkapcsolati viszonyok. A szereposztási dilemmák, a szakmai rivalizálás, a magánéleti kapcsolatok vonzása-taszítása kezdettől fogva megterheli a Három nővér próbafolyamatát.

A szereplők ígéretes pályakezdők, másnapos pályakezdők, pályakezdő másnaposok, újrakezdők, keresik és feszegetik a tehetség, a megfelelés, már-már a tetlegesség határait. Fiatal színészek mindennapjaikba nyerünk közvetlen betekintést. Szinte fokozhatatlan őszínteséggel tárulkoznak ki a különböző művész-egyéniségek, akik tehetségük legjavát szeretnék átadni. A fiatal színészek élete azonban nem egyértelmű repülőrajt a pályán, pláne errefelé a világot jelentő deszkákról könnyen a vidéki lét korlátai közé pottyanhatsz, ahol az unalom terhe alatt egykedvűvé, magányossá, nevetségessé válhatsz. A fejlődéshez, a túléléshez az elhivatottság mellett a közönség szeretete is kell, hogy hinni tudj abban, hogy valahonnan valahová tartasz.

Ábel kénytelen sorra feladni rendezői elképzeléseit, hogy megfeleljen a támogatói program elvárásainak: zenés előadásnak kell születnie, népi motívumokkal… A Három nővér próbafolyamata során groteszk jelenetek születnek, a széthulló rendező koncepció már a próbán is felemás, béna előadást ígér.

A premier utáni bulin kiengedik a gőzt, felszabadulnak a gátlások, felszínre törnek az elnyomott vágyak, szót kér és kap a bódulat.

Ábel, a rendező nagyon “megmegy”, meztelen kifakadása az előadás csúcspontja. Domokos Zsolt (nemhogy minden magyarhonban aktív színjátszó emberke ül oda a vonaton) könnyedén emeli fel a keresztet, szörfözik a gender-para-skizo hullámon, felejthetetlen pofont ad faszpina pörformasszával.

Nagy Péter István, mint már korábban, itt is indokoltan, és szellemesen használja a videokamera médiumát, melynek képét valós időben vetíti a háttérre (helyenként áttűnésekkel, hátra-vissza ugrunk az időben). Az előadás előrehaladtával, a színészek időnként maguk kapcsolják be a kamerát , amikor a kanapéra leülve a pszichológus (Csonka Szilvia hangja) kérdéseire válaszolva tárulkoznak ki, megismerjük dilemmáikat, emlékeket elevenítenek fel, hozzászólnak a jelen történéseihez. Ezek a jelenetek feszes keretbe foglalják az előadást. Domokos Zsolt (Ábel) vallomásai önmagukban is különösen kiemelkedőek, csukott szemmel is elhiszem, hogy ott, akkor születnek meg a szavai.

Helyenként -kamera nélkül is- érzékien finom kép a képben pillanatokkal van átszőve az előadás, mint egy művészi filmkompozícióban (Ábel mellett ott áll párja Gabi, miközben a színen ott mozog Lilla is, akiről vágyakozva képzelődik, a korábban említett lila köd most már Lilla köd 🙂). Az igazi varázslat mégis az, hogy nem filmet, hanem olyan organikus színházi előadást készített a rendező, ami filmes intenzitással sodorja, repíti a néző érzékeit, fantáziáját.

A filmes elemektől, a fény-, és hangeffektusoktól, a zenétől, a tánctól elvonatkoztatva a csupasz dialógusok is működnek, tényleg mintha a Cassavettes filmek improvizatív természetességével szólalnának meg. Egyszerre szórakoztató, és drámaian megrázó az ifjú művészek minden szava, és csendje is, amiben kendőzetlenül mutatkozik meg a sok oldalról terhelt vidéki színházi lét. A hús-vér szereplők félelmeiben, örömeiben sokezernyi mindenkori színész, alkotó sorsa sejlik fel, akik életüket tették/tennék fel arra, hogy maradandót adjanak a közönségnek. Mindeközben veszetten jár a biológiai órájuk, követni kell a rendezőt (aki sokszor maga sem tudja, hogy mit, vagy kit akar), együtt kell gondolkodni amikor mindenki mindenről mást gondol, meg kell küzdeni a szakmai féltékenységgel, szeretetlenül is szeretni kell, és közben, talán észrevétlenül, lassú alkohol cseppek oldják fel néhányuk lelkét.

A darab a városra is kikacsint, tágabb értelemben az országos kultúrkörnyezetre, színházi trendekre is reflektál, az ország vezető színházi embereit is megszólítja, hiszen nem kizárt, hogy ott ülnek a közönség soraiban, vagy éppen egyikük sem jött el (pedig van néznivaló ebben a színházban).

Az előadás árnyalt, mégis éles kritikát fogalmaz meg a hazai színházi támogatások egyoldalú rendszeréről, amely betagozódást vár el, nem a művészi szabadság kultúrát megtermékenyítő kiteljesedését segíti elő. Az, hogy hol vannak a közérthetőség korlátai, a kísérletezés határai, hogy mi számít öncélúnak egy műalkotásban, fémesen hideg koncepció keretei közé tereli a kultúrpolitika, ne legyenek kérdések. Egy színházjegy a Puskás Musicalre, mint a csábítás eszköze jelenik meg. (“Miről szól? Hát fociról!” Nevetek, de közben halkan sírok. Persze, szóljon a színház is a fociról, beszéljen Csehov is inkább a fociról, most, csakis most, mert holnap már nem számít, kihalnak majd a színházcsinálók, a színészek is felveszik a mezt!)

A TAKARÁSBAN nem fél feltenni, és fel is teszi az összes kérdést, ami a nézőben a színházzal, így az életünkkel kapcsolatban felmerülhet, és ez nagyon jó.

A különböző színpadi “fegyvernemek” (szöveg-mozgás-tánc-ének) komoly egységre hangolva, mégis rendkívül játékosan és szórakoztatóan mutatkoznak meg az előadásban. Tarjányi Liza a fizikai színházat hozza be érzékletesen a képbe, jelenléte és megszólalásai megsokszorozzák a játéktér dimenzióit. Csehov szövegei a lányok szép énekhangján, dalban szólalnak meg, (különösen Nagy-Bakonyi Boglárka hangja ragad el). Imádtam a táncot, a Men without hats együttes The safety dance – című száma azt hiszem örökre összefonódott bennem az előadással. Minden résztvevő megcsillanó tehetsége a többiek jelenlétét erősíti, és húzza alá. Ritka az az érezhető együttgondolkodás képessége, az a dinamikus erőtér, amit a művészi hozzáálásukban egyivású alkotók képesek megteremteni., a TAKARÁSBAN esetében. A rendező saját korábbi rendezésére is visszatekint (Bakkhánsnők, amelyben 2017-ben Herman Flóra és Gyulai-Zékány István is alkotótársai voltak az SZFE-n), és ezt valós időben jeleníti meg, zseniálisan.

Nagy Péter István nem fogalmazott még meg ennyire személyes előadást, amiben ilyen tisztán és őszintén szólal meg saját, és alkotótársainak hangja. A csapat minden szereplője maximálisan átadja lényegét, fantasztikus a TAKARÁSBAN, feszes és finom, minden egyben van benne, igazán nagy dobás a szombathelyi társulattól. A két és fél órás előadás minden perce lekötött, igazán részletgazdag, és nagyon egyben van. Nem volt megeröltető, inkább feltöltött, akár előlről is megnéztem volna még egyszer, azonnal!

Ismerőssel futok össze, aki lelkesen, egyenesen a Kossuth díjat előlegezi meg a rendezőnek. Bárkinek bármit is jelentsen egy magasszintű állami elismerés, a TAKARÁSBAN után alkotó és közönség egyaránt díjazottnak tekintheti magát: Tétre játszottak, nagyot, de érzékenyet gurítottak a Weöres Sándor Színház fiatal művészei ezzel a produkcióval, felnőttnek tekintik a közönséget, magaslatra vezetik, ahol nem engedik el a kezét. Az előadás minden pillanatából süt a közös játék és munka öröme, a fokozhatatlan közlésvágy, az alkotótársak és a közönség szeretete. A nézők végig fokozottan figyeltek, odaadó tapssal köszönték meg, nem a közel háromórányi egyhelyben ülést, hanem az ajándékot, amit kaptak.

Angyal szállt el felettünk. Egy bazinagy sirály rongyolt át a Weöres Sándor Színház falai között, amit maga után hagyott: a káoszban behugyozott színművész emlékműve, Csehov üdvözletével.

Remény?!

Van remény, köszönet érte a T A K A R Á S B A N alkotóinak!