Anya az űrben

Nagyon vártam az új találkozást a marosvásárhelyi társulattal, amióta legutóbb Ivan Viripajev: Részegek – című drámáját láttam tőlük, 2023-as zalaegerszegi vendégjátékuk alkalmával. Akkor a közönségből sokan hazamentek az előadás szünetében, túl frivolnak, öncélúnak találták a látottakat. Azok közé tartozom, akik maradtak a második felvonásra is, ahol is értelmet nyertek a szélsőségek, összességében ajándék volt ez a remek, és bátor előadás. A darab által felvetett kérdések azóta is elevenen rezonálnak bennem, a zalaegerszegi közönség megosztott reakciói, befogadásra való készségének mértéke még mindig elgondolkodtat.

Örömömre szolgált a hír, hogy ismét a közelben szerepel a társulat, Szombathelyre pedig amúgy nem csak a Weöres Sándor Színház saját produkciói miatt érdemes elindulni, hanem a vendégelőadásokra is oda kell figyelni.

Az anya, a francia szerző, Florian Zeller fekete komédiája-trilógiájának harmadik darabja (Az apa, valamint a A fiú után), magyar nyelvű ősbemutatója (a fordítás Olt Tamás és Váradi R. Szabolcs munkája) a budapesti Karinthy Színház, és a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulatának együttműködésében jött létre, az üzbég származású fiatal rendező, Talgat Batalov elképzelései alapján. Ugyanaz (az elmondottak alapján talán) mégis két  előadás került bemutatásra Budapesten és Marosvásárhelyen is, különböző szereposztásban, a közös pont Bokor Barna, az apa szerepében.

Anne, a bipoláris zavarokkal küszkő anya karaktere áll a darab középpontjában, aki a szívében ébredő félelemmel szembesül: mintha egy szempillantás alatt elrepültek volna az évek, amiket a családért, az otthonért áldozott fel, gyerekei már a maguk útját járják, munkája miatt egyre gyakrabban távol maradó férjét is elveszíteni látszik. P. Béres Ildikó alakítása magával ragad, jelenléte mindvégig meghatározó és erőteljes az anya szerepében, aki képtelen megbékélni imádott fia felnövésével, akit ugyanakkor el is taszít magától; kapaszkodik a férjébe, akit részben már el is vesztett, ugyanakkor cinizmusával mégis tovább mérgezi kettejük kapcsolatát. 

A mesterien megírt dráma beszippant, a  feszültség egyenletesen fokozódik, ahogyan az anya beljebb és beljebb téved a sokasodó kérdések sűrűjében. Nem találja a válaszokat, kétségbeesettsége eluralkodik rajta, szorongó magányában, alkohol és gyógyszerek hatására még  töredezettebbé válik kapcsolata a realitással.

Az egyes  jelenetek kétszer történnek meg, azonos kiindulópontból indulnak el, de eltérő  amplitúdóval, más-más irányba visznek, nem tudhatjuk biztosan, hogy mi a valós történés, vagy mi az anya hallucinációja . A valóság a képzeletben, a jelenidő emlékek szilánkjaiban tükröződik, Az ismétlődő gesztusok és mondatok feszültséggel telnek meg, mindezt végig nagyon hatásosan adagolva megtámogatja, felfokozza a baljós ambient zene.

A díszlet minimalista, letisztult; jómódú, modern lakás érzetét keltik a kétoldalt a teret keretező hosszúkás tükör lemezekből álló falak. A tükörben látjuk Anne arcát, de időnként elforgatja a lemezeket, a kép megtörik, ahogyan teret nyer bizonytalansága, zavarodottsága. Egy modern étkező-garnitúra van csak a térben, mint reggeli-esti, egyszersmind hétköznapi  dialógusok kelléke, ez később kórházi ágyra cserélődik (így utólag még súlyosabb belegondolni, hogy az otthon, és a kórterem egyazon hely).

A leegyszerűsített játéktér még nagyobb hangsúlyt helyez a színészi játékra, lényegében az anya elméjében vagyunk, az ő moziját nézzük, az ő hangulatait, emlékeit, alternatív valóságait éljük meg. A család többi tagját megformáló színészek jelenléte végig  fókuszban tartja az anya lényét, és hangulati ingadozásait. Bokor Barna apa figurája lényegében egy makett, egy céltábla, amire Anne a nyilait szórja,  érzelmek már nem fűzik hozzá, a férfi talán meg is csalja őt, egyre távolodik, valamennyire még próbálkozik, de elengedi lassan, beletörődik,  hogy képtelen kezelni a nő érzelmi kilengéseit. Renczés Viktória játsza a lányt, aki az anya személyiségének kivetülése is, nem akar szembenézni vele, elutasítja őt. Rózsa László a fiú, Nicolas szerepében megtestesíti a az öntudatára és szabadságára ébredő fiatal erőt, aki anyja képzeletében az ő végzetes szerelme, de ő az aki el is pusztítja őt.

Az elhangzó dialógusok életszerűek, a játékról, a szövegről eszembe jutottak  John Cassavetes, Hajdú Szabolcs szövegei is az előadás során. Olyan szavak, mondatok hangzottak el, amelyek vagy elhagyták már bármelyikünk ajkát, vagy itt először megszólalva mintha a saját gondolatainknak adtak volna hangot.  Mindannyian együtt tudunk menni egyik-másik szereplővel, mind ott vagyunk az anya világában. Tudjuk, vagy csak sejtjük, hogy mennyire pengeélen tud táncolni a józan ész, amikor egyszer csak minden megváltozik az ember körül, és zuhan egyre az űrbe és nem találja a helyét, és, hogy  a túlzott ragaszkodás, az elengedésre való képtelenség, a túlszeretés mennyire mély sebeket képes ejteni. 

Emberi kapcsolataink mélyéről, a családi viszonyok dinamikájáról mutat meg valami nagyon emberit az előadás, ami legtöbbünknek katartikus élmény.