SHARON EYAL: DELAY THE SADNESS / St. Pölten Festspielhaus, 2025.11.08.
Sharon Eyal kollektív testélményen alapuló, pulzáló, eksztatikus koreográfiáiban a táncosok teste, mozdulatai maga a kontrollvesztés és a tökéletes precizitás határán vibráló elektromosság. A ritmikusan vezérelt csoportformációk egy rugóra mozognak, de közben az egyes testek párbeszéde is folyamatosan előtérben van.
Delay the Sadness (Halaszd a bánatot) – című előadásában a duettek dominálnak, nyolc táncos/táncosnő áll csupán a színpadon. A Delay the Sadness-t a koreográfus elhunyt édesanyjának ajánlja. A cím egy dalra utal, melyet édesanyja különösen szeretett, arról szól, hogy a fájdalmat nem elnyomni, hanem késleltetni, halasztani kell addig a pillanatig, amikor az ember valóban kész arra, hogy beengedje.
A táncosok szinte tapogatózva, támaszt keresve lépkednek, a mozgás folyamatosan indul be, a testek helyenként egymásba fonódnak, máshol görcsbe rándulnak, folyamatos ideges lábujjhegyen járás kíséretében. A felsőtestek túlzó gesztussal jobbra-balra, hátra-előre fordulnak A Josef Lalmon zenéjének pulzálói ütemei viszik a táncosokat, feszültséget hordoznak, ébresztenek a a tompa szintetizátor-felületek közé keverrt kórusok, hangok, suttogások.
A táncosok bézs színű, testhezálló jelmezén vörös szálak futnak, mint áttetsző erek. Eltünik az egyéniség, eltűnnek a nemek, minden egy közös ritmusban lélegzik, a párok között mégis ott marad az állandó nyugtalanság. Szerelemről és függőségről, támaszról és kitartásról, a közelség iránti emberi szükségletről mesélnek, ami egyúttal félelmet is szül. Hol gyengéden, hol harciasan fonják körbe egymást a párok, emelik és tartják egymást, majd ismét elengedik, tántorogva szétválnak.
Folyamatos, türelmetlen keresében vagyunk, de a felismerés pillanatai is megjelennek, mint a többször megjelenő kinyújtott mutatóujjal az ég felé mutató kéz, amely mintha valamilyen istenségre utalna; vagy egy a megadásban, vagy ellenállásban mozdulatlanná meredő test, vagy egy néma kiálltás póza, ami Edvard Munch Sikolyára emlékeztet.
Minden részlet ritmikailag pontos, minden tekintet szándékos, minden mozdulat érzelmekkel telített. A darab nem csúcsponttal, hanem megtorpanással ér véget. Az ütem elhal, a testek megállnak. Egy pillanatra minden mozdulatlannak tűnik. Az ember megérti: nem arról van szó, hogy legyőzzük a szomorúságot, hanem arról, hogy teret adjunk neki. Legalábbis ennek a táncnak az idejére.
