„Nem szabad, hogy tétlenségen érjenek. Hogy rajtakapjanak, amikor megállok az utcán, és csak úgy bámészkodom. Vagy éppen leülök egy padra, és csak úgy belebámulok a levegőbe. Egy árnyék vetődik elém. Ráérünk?Ennyi időnk van?
Sétálok. Ez a legnagyobb bűn. A séta. Hogy valaki csak úgy elindul sétálni.
Séta… sétány. Kiveszett, elfelejtett szavak. Meg az, hogy valaha… meg régen… Bűnös szavak. Megbélyegzett szavak.
Elmosódott, alig olvasható bejegyzés:
Hámán u. 10. 5-ös busz.
Virágárok után.
Ki lakott a Hámán utcában? Talán egy öreg író. Én mindenesetre meglátogattam. Felszálltam az 5-ös buszra, és meglátogattam. A busz befogadott. Leülhettem. Nézhettem az útitársaimat. Mikor akadok bele egy tekintetbe? Egy olyan éber, figyelő…(Mándy Iván: Szürke notesz)
Lakatos István (Bicske,1927. április 26. – Budapest, 2002. május 6.) magyar Kossuth-díjas költő, író, műfordító, szerkesztő nevére akkor figyeltem fel, amikor „ Szeretve tisztelt főcsatár” – Mándy Iván válogatott levelezése című könyvet lapozgattam.
Mándy stílusát nagyon szeretem – ahogyan egy szűk mondatban felfest egy képet: katartikus.
„- Ki az a Mándy? – kérdezte a hegedűnyakú lány a bölcsésztől. – Tudod, én csak a blogokat, meg ami a vizsgához kell. – Anyádat!” ( Bödőcs Tibor: Addig se iszik)
Ha séta, akkor: bámészkodás, szemlélődés, mélázás, stb. Egy kapualj, ablakkeret, tető(különösen!), árnyékok, jelek, hangok. Ha bámészkodás, akkor: Mándy. Ha Mándy, akkor: Lakatos.
„Családja nemzedékeken keresztül Zalaegerszegen élt, édesapja elköltözött, de mindvégig megtartotta a városhoz fűződő kapcsolatát. A gimnázium első 6 évfolyamát Tatán, az utolsó kettőt Zalaegerszegen végezte…Műveinek legteljesebb gyűjteménye Paradicsomkert összegyűjtött versek és szépprózai írások címmel, 1993-ban jelent meg, ebben találhatók Zalaegerszeggel kapcsolatos írásai.” ( Wikipédia)
Kutathatod tehát, keresgélhetsz szabadon – felfedezheted!
Engem most inkább foglalkoztat: a kép, amikor Mándy leszáll a zalaegerszegi vasútállomáson. Lakatos fogadja – talán megölelik egymást, vagy hosszan kezet ráznak – elindulnak a szeptemberi szűrt fényben, beszélgetnek – megállnak egy ház előtt és belépnek.
Én pedig a nyomukban.
“Elmondanám Magdának, hogy az utca soha nem felejti el az embert, és ha végigmentél egy kis utcán a pályaudvar mellett, az örökké emlékezik rád. A halottak sem veszhetnek el, mert az utca őrzi lépésüket, hangjukat.” (Mándy Iván: A huszonegyedik utca)
