Marion Gräfin Dönhoff Gyermekkorom Kelet-Poroszországban című emlékirataiban egy helyütt ezt írja: “Gyakori töprengéseim során arra a következtetésre jutottam, hogy sem szüleimtől, sem sűrűn váltogatott nevelőnőimtől nem tanultam semmi lényegeset; nevelésem szempontjából magának az otthonnak a hangulata volt meghatározó.”
“Az otthon hangulata! Tágabban az utcáé. A városé. A közösségé. A nemzedéké. A koré. Mennyire megfoghatatlan, milyen nehezen meghatározható dolog ez! Mennyire emelkedett minden, ami hangulat, atmoszféra, klíma, állapot, s amit sem kijelölni, sem lemérni nem lehet, pedig meghatározza viselkedésünket, gondolkodásmódunkat. Ezért olyan értékes a művészetben, az irodalomban, a nüansz, a félárnyék, a félhang, a pasztell, annak megfigyelése, ami lebegés, apróság, porszem, köztes tér, félbehagyás, elhallgatás, az érzékenységnek és intuíciónak az a felvillanása, amely visszafogja kezünket, amikor az már a papírhoz közelít, hogy föltegye az i-re a pontot.”
Ryszard Kapuscinski: Lapidárium III.,IV.,V.
