Még a kétezres évek elején voltam először kortárstánc előadásokon a Trafóban. Volt barátnőm vitt el, ha jól emlékszem először egy Duda Éva előadásra – ő rajongója volt a műfajnak. Nem tudtam mire számítsak, a tánccal nem volt különösebb kapcsolatom azelőtt. Mozdulatok, foszlányok maradtak csak meg ennyi év távlatából és csupán magát az érzést tudom felidézni, amilyen hatással volt rám az előadás: elementáris! Nem hittem a szememnek és az érzékeimnek, hogy ennyire szigorú mégis szabad mozdulatokkal milyen rétegzett lelkiállapotokat tudott kifejezni a táncos. Katartikus élmény volt. Addig csak a színház létezett számomra, onnantól kezdve pedig kinyílt egy másik világ. Szavak nélkül, testtel, minimális mimikával kifejezve micsoda sallangmentes, tiszta és nyers jelenlétet lehet produkálni. A szavak hiánya miatt az érzékeinkre hagyatkozhatunk és nem kifejezetten intellektuálisan, hanem ösztönösen fogadhatjuk be a látottakat és érthetjük meg a történetét az adott előadásnak, amiben segítséget gyakran csak a produkció címe ad.
Később színésztanoncként a Bárkán kőkemény alap kortárstánc-oktatásban részesültünk. Reggelenként Gyevi Bíró Eszter, a délutáni órákban pedig Uray Péter foglalkozott velünk. Emlékszem, miután a bemelegítés első fél órája után alig álltam a lábamon, a hátralévő három és fél óra egy örökkévalóságnak tűnt. Aztán ahogy bemelegedtem és amilyen jó pedagógusként irányított bennünket a mester, pillanatok alatt elsuhant az idő és minden alkalom után úgy éreztem, hogy a testem habkönnyű, a lelkem pedig szárnyal. Elképesztő élmény volt.
Képzeld, nemrég egy bejegyzésre lettem figyelmes: STERN LILI – UNDERDOG NYÍLT PRÓBA
“Olyanra vetemedek, amire eddig sosem. Nyílt próbára és kedves beszélgetésekre invitálok mindenkit, akit érdekel, hogy hogyan készül UNDERDOG című új előadásunk.”
Hű! – gondoltam magamban – ez bátor, alázatos és kockázatos vállalás, vadidegen embereket beengedni az alkotás intim szférájába és előttük megnyilvánulni, beavatni őket egy folyamatba – ott a helyem! Kíváncsi voltam, hogy Lili hogyan dolgozik, hogyan építi fel az előadását, mi inspirálja, milyen kérdéseket fogalmaz meg, milyen kételyek, bizonytalanságok gyötrik és egyáltalán hozzá tudok-e szólni a látottakhoz. Családias légkörben – körülbelül tízen voltunk jelen – beszélgettünk arról, hogy magáról az előadás címéről, az Underdog kifejezésről ki mire asszociál, kiben milyen érzeteket hoz felszínre, nekem például Nick Cave jutott róla eszembe, másnak pedig egy tűzcsap – Lili, mint drámainstruktor egyébként koordinálta is az egész folyamatot. Bemutatott egy táncrészletet is kétféle variációban és instruálhattuk, együtt ötletelhettünk arról, hogyan lehetne kifejezőbb, illetve hogyan lehet többféle árnyalattal operálni egy mozgásfolyamat bemutatásánál. Szóba került a kortárstánc érthetőségének kérdésköre is, az ösztön és az improvizáció alapvetései és a hozzá kapcsolódó szabadságérzet megélése, a mozgásban rejlő humorról valamint egy tudatos gyakorlatról is mesélt, amikor hangosan beszél a táncos az érzéseiről és hozzá igazítja a mozdulatait. Beavatott minket a darab háttértörténetébe, illetve a lelkiállapotainak előadás közbeni stációiba is – amikor bizonyos mozdulatsorok állandóak, repetitívek és onnan vált valami egészen más irányba. Beszélgettünk még a zenék kiválasztásról – őt az elektronikus zene, a rave mozgatja meg, a látványról, a világításról, a megbízható és lelkes alkotótársairól, valamint a független előadók küzdelmeiről, hogy egyáltalán milyen áldozatok árán lehet létrehozni egy ilyen előadást.
Egészen felemelő és inspiráló élmény volt részt venni a próbán és azzal, hogy Lili kinyitotta a kapukat már a kész előadás előtt, egy olyan folyamat részesévé válhattam általa, ami valóban emberi, közösségteremtő és közelebb visz a művészet lényegéhez.
Tovább is fűzhetném ezt a gondolatot, de a poént nem lövöm le és nem írok az előadásról, nézd meg inkább!
