JOHN CALE koncert Bécsben

John Cale nagy kedvencem volt mindig is, egészen azóta, hogy kamaszkoromban először találkoztam a zenéjével. A Velvet Underground 1967-es banános és a White light / White heat című lemezei után, egymás után találtak rám remeknél remekebb szólóalbumai, többnyire másolt kazettákon, amiket az évek során aztán rongyosra hallgattam. Elkezdtem bakeliten is gyűjteni a lemezeit, az első amit sikerült megszereznem (még a budapesti Zappa lemezboltban), az 1973-as Paris 1919 volt.

Ezt a lemezt azelőtt még nem hallottam, még kazettán sem, amikor feltettem a lemezjátszóra és meghallgattam, nagyon meglepődtem. Hogy tud egy ennyire vagányul vad figura ilyen szelíd, de semmiképpen sem nyálas dalokat írni és eljátszani? Az album -szerintem- az egyik legtökéletesebb pop lemez, egyedülállóan, szinte meghaladhatatlanul szép alkotás.

Olvastam valahol egy okfejtést, miszerint John Cale munkássága a későbbi Nick Cave-et vetíti elő, Cale taposta ki az utat, amin járva Cave is a legnagyobb dalszerzők közé érkezett. Egy sanda túlzással mondhatnám, hogy „Nick Cave a szegényember John Cale-je”, de ezt ne vedd magadra, ha bántó a megjegyzés, maradjon csak az én hülyeségem…

Cale nem a stadionokat megtöltő szupersztár, soha nem követelte magának a harsány reflektorfényt, mégis megkerülhetetlen a munkássága. A klasszikus zenei képzettségű zenész sorlemezei mellett filmekhez is készített zenét, a pop-, és rockzene határait feloldó, kísérletező, és avantgarde komolyzenei albumokat is kiadott. Producerként olyan előadók, zenekarok lemezeinek készítésénél közreműködött, mint Nick Drake, Nico, Patti Smith, The Stooges, hogy csak párat említsek. Mind-mind különc figurák, akik Cale-el való közös munkájukkal nagy hatást gyakoroltak sok művészre, a popkultúra fejlődésére. Emlékezetes közös lemezeket készített Brian Enoval, vagy Lou Reeddel is. (Utóbbival közös lemezük, a mentoruk, Andy Warhol emléke előtt tisztelgő Songs for Drella igazi mestermű, nagy kedvencem, a VEN-el játszottuk róla a Forever changed című dalt.)

80 évesen készítette el MERCY című, új albumát, melynek dalaival turnéra indult, és úgy rendeltetett, hogy a turné bécsi állomásán én is ott legyek a közönség soraiban. A helyszín: ajándék, a Porgy & Bess jazz club, rendkívül barátságos hely, és ami a legfontosabb, nem egy hodály, ha valami jó történik a színpadon, azt közelről élhetem át. A színpad előtt bebiztosítva a helyemet, eltökélt vagyok, készen állva arra az eshetőségre is, hogy talán csalódás fog érni. Semmi baj nem történhet, hiszen, bár még soha nem láttam Cale-t élőben játszani, már eddig is elég jót és szépet kaptam tőle a lemezein keresztül, legyen akár kevésbé átütő erejű, unalmas a koncert (pláne, hogy az utóbbi időben szinte alig jártam koncerten, sokkal inkább kezdett érdekelni a színház).

A színpad fölötti vásznon a hangyák háborúja organikusan alakul át színes hullámokká a felvezető zajkollázs kíséretében. Színpadra lép John Cale és zenekara, belecsapnak a húrokba. Cale elöl áll a színpadon, terebélyes Kurzweil keyboardja mögött. A kicsi színpadon, hátrébb Alex Thomas dobon, Joey Maramba basszusgitáron, Dustin Boyer gitáron és samplereken tüsténkednek (Boyer 2005 óta Cale zenésztársa). Már az első dalnál (a kevésbé ismert, albumon meg nem jelent Jumbo in tha Modernworld) bebizonyosodik, hogy Cale nem az elvárások kottájából játszik, hanem azt és úgy, amit és ahogy neki tetszik. Nem lehet baj, a második dalnál a már említett Paris 1919 albumnál vagyunk, klassz!

Jön aztán a Night Crawling az új lemezről (aminek szuper videoclipjében David Bowie-val járják a New Yorki éjszakát). A Chinese Envoy jön az egyik kedvencemről a Music for a new society-ről. A Moonstruck (Nico’s Song) alatt már végleg elszáll minden kétségem, megjön az elragadtatás. Duma egy szál se’, max’ kurta „Thank you”, a daloké a főszerep. Egy dal erejéig Cale elektromos gitárra vált, a Cable Hogue remekbe szabott verzióját adja elő, a Helen of Troy albumról. A háttérvásznon megjelenő mozgó képek, arcok finoman, nem szájbarágósan támogatják a dalok előadását, zsúfolt autópályák, kiszipolyozott termőföldek, vörös koponya figurák, groteszk maszk mögé bújó nő, és megjelenik Nico, a modellből lett, tragikus halált halt kultikus énekes arca is (együtt zenéltek a Velvet Undergroundban, az Andy Warhol bábáskodásával született, korát megelőző anantgarde szupergroupban, Cale több fontos szólólemezének producere, közreműködője volt). A műsorban élvezetesen vannak adagolva régi és új számok, de a megszólalás valami egészen új, a régebbi számokat áthangszerelve, az eredetit meghökkentően kifordítva játszák, az újak pedig erőteljesebben, dinamikusabban szólalnak meg a koncerten. A Hanky Panky Nohow, üdítően frissen szólal meg, pedig 50 éve született szerzemény.

„Költészet és szabadság” – villan át az agyamon a felismerés. Igen, ez az! Cale nem akar szórakoztatni, mégis magával ragadóan szórakoztató! Szaval, fittyet hány a dalformára, veretes hangszeres szólók helyett hangmintákból emel zajfalat, aminek a csúcsára érve, eldobod az agyad, a semmibe nézve, a mindenbe veted magad… (Ezt érted, vagy nem, hatás alá kerültem).

Katarzis is akad, az Out your window olyan megrendítően szól, annyira eltalál („If you jump out your window, I will break your fall, I’ll hold you close and keep you calm”), hogy kicsordulnak a könnyeim.

A könnyek jólesnek, de megjön a kacagás is. A Villa Albani című számot feszesen hozzák, de menet közben teljesen széttrollkodják, végtelennek tűnő improvizáció, örömzenélés lesz belőle, akkora pozítív energiával, hogy csak vigyorgok, végül kitör belőlem a kacagás!

A koncertet a Elvis Presley Heartbreak Hotel-jének végtelenül belassult verziójával zárja.

…

Ezen az estén lehozott sok csillagot, talán bemesélem magamnak, de Nico, és Bowie is közel volt.

A 80 éves John Cale (azóta, március 9-én betöltötte a 81-et) egy 18 éves szenvedélyes kíváncsiságával és vitalitásával zenélt, 2 órás, fantasztikus koncertet adott. Hallgattuk volna még.