Egy turista mit tehet?

David Byrne – Who is the sky? – tour – 2026.06.18., Papp László Sportaréna, Budapest

Az egykori Talking Heads főnök életművét többé-kevésbé helyén kezelő egyszerű halandó az interneten szép számban fellelhető koncertvideók alapján sejthette, hogy David Byrne Who is the sky? koncertturné műsora különleges lesz. Minden részletében precíz előadói, ezen belül színházi-, filmes műgonddal megszerkesztett performance-ra lehetett számítani, amely szinpadi előadásmód, dramaturgia, látvány, tartalmi relevancia tekintetében is egy platformon értékelhető a Talking Heads zenekar STOP MAKING SENCE koncertműsorával (Jonathan Demme rendezte a 1984-es koncertfilmet).

Egyszerre volt ez az este tökéletes koncert, stand-up, színházi-, táncszínházi előadás, okosan szerkesztett dallistával, örökérvényű (örökké mozgó) Talking Heads dalokkal és az új album dalaival.

Nem akármilyen zenekar, hanem egy 13 tagból álló társulat mozgott, zenélt és táncolt folyamatosan együtt Byrne-el a színpadon (ahogyan az előző American Utopia turnén is), a zenészek vezeték nélküli hangszereken játszottak, az ütős, a billentyűs hangszerek is az adott zenész testére voltak rögzítve. A vokalista-táncosokkal közösen kialakított mozgásba egészen különleges tánc-idézetek is bekerültek, a legendás német koreográfus Pina Bausch Nelken (Szegfűk) című előadásának ikonikus mozdulatsorát, a Nelken vonalat )Nelken line, Nelken Reihe) is megidézték, óramű pontosságú koreográfiára mozogtak, az összhatás mégis rendkívül felszabadult és változatos volt.

A több síkban projektált háttér pazar vizuális dimenziót adott a dalokhoz, tájakat, városokat, házakat embereket, olykor tüzet, a tenger hullámait, az eget, vagy szellemes feliratokat (pld. a T-shirt című számot illusztráló „Make America gay again”-póló feliratot) láttunk.

DAVID BYRNE-nek van mondanivalója, szellemesen reagál korunk történéseire, tüneteire, látszólag triviális dolgokról tereferél, közben nagyon is húsbavágó, fontos témákat érint. A dalok között rövid, elgondolkodtatóan szórakoztató, olykor felemelő monológokat adott elő. Az emberi természet, a társadalom, az evolúció kérdéseit boncolgató stand-upja összességében tiszteletadás volt az élet, az emberek előtt, és igen, egy ponton: tiszteletadás a magyarok előtt. A Memento Parkban készült képekkel a háta mögött mondta el: ez a nemzet hallatlanul kemény próbákat állt ki a történelme során, sok más nemzetnek bőven van mit tanulnia a magyaroktól. Esett szó még budhizmusról, LSD-től vidám osztálytárs lányról, arról hogy mi a közös bizonyos állatokban és emberekben, hogy mennyire fontos az egymáshoz való kapcsolódás, mesélt még a pandémia idején erkélyeken éneklő olaszokról, arról, hogy ebben az elszigetelt, nehéz időszakban mennyire fontos barátjává vált a lakása (My appartment is my friend), majd, hogy milyen volt a visszatérés a társas létezésbe, a pandémia után.

Derű, bölcsesség, életigenlés árad a koncert, az előadás minden pillanatából, minden táncmozdulatból, a dalok minden hangjegyéből. A Talking Heads daloktól könnyekig meghatódom, mindig is úgy éreztem, hogy van egy jó adag természetes „Afrika energia” ebben a zenében, az agyas szövegek kattogása mellett maga az élet lüktet benne, és nem hagy ülni, táncolni kell! A régi dalok kifejezetten elevenen szólalnak meg, nem nosztalgiát érzek, hanem magával ragadó frissességet. Byrne hangjára nem telepedett rozsda, a Psycho killer legmagasabb hangjait is („Ay-ya-ya-ya-ya-ya, ooh”) erőlködés nélkül vágja ki. A Life during wartime alatt őrült táncom közben még egy felszabadító üvöltés is kiszakad belőlem, amikor a dal már-már fokozhatatlan extázisának csúcsán a háttérben petárdákként robbannak fel az amerikai Bevándorlási és Vámügyi Hivatal (ICE) minneapolisi utcákon zajló erőfitogtatását mutató képsorok.

Számomra újabb dalaival is a legjobb módon közelít hozzám Byrne. Gond nélkül tudok menni ezzel a 74 éves fiatalemberrel, aki kerékpáron száguld szürkének tetsző utcákon, hidakon, amiken mégis minden kiszínesedik, ahogyan megnevez és körülír mindent amit meglát.

Byrne az egyik összekötő szövegben elmondja (minden megnyilvánulásával suggallja is), hogy a kedvesség mennyire menő, a kedvesség az új ellenállás, az igazi punk. Annyira kaotikus, viszályokkal terhelt korban élünk, a pandémia mintha kirántotta volna a talajt a lábunk alól. Ez a káosz azonban esély is arra, hogy visszatérjünk az ÉLET-hez, annak éltető lényegéhez, rendezzük viszonyunkat önmagunkkal, egymással, a természettel, az univerzummal.

„Turisták vagyunk csupán ebben az életben”, énekli az Everybody’s coming to my house-ban. Felszámolja a magányt, mint az elhagyott otthonba, oda sem ő, és mi sem térünk már vissza. Mindannyian meg vagyunk hívva az utazásra, azt üzeni, hogy, örüljünk, és ha már itt vagyunk, szemlélődjünk, lássuk, ami jót csak láthatunk!

Az emberiség többre jut, ha van benne emberség, a világnak szüksége van a David BYRNE féle beszélő fejekre. Valahogy úgy éreztem ezen az estén, hogy sok jó emberrel egyszerre éreztük, gondoltuk ezt. Jó (volt) David Byrne társaságában lenni.

EPILÓGUS / Így szólt ma egy barátom: Még mindig a hatása alatt vagyok. Úgy érzem, hogy revelációszerűen aktivált bennem rejtett energiatartalékokat, zsákbaszórt nyavaják, félreértések melléktermékeinek újrahasznosítására sarkall, vagyis kiszellőztet a kócerájban, már kint a szabadban, nem egy, hanem két szavad van: SZABAD VAGY

A koncerten elhangzott dalok: