Apró, véres balladák

Szép csokor színházat szedtünk ismét Szombathelyen. A Weöres Sándor Színház Határvonalak Fesztiválján, a sepsiszentgyörgyi Figura Stúdió, Füst Milán Boldogtalanok című drámájából készült, sötét tónusú, különleges előadása után (majd külön szeretnék róla mesélni neked) sietek a következőre:

A Horváth Csaba vezette FORTE Társulat, az Ady Endre novelláit feldolgozó Apró, véres balladák című előadása egészpályás letámadás, minden érzékre ható színház. Jót ígért, és még annál is jobbat adott.

Bevallom, eddig nemigen olvastam Ady novellákat, az előadás adta a kezembe a fonalat.

Az alábbi Ady novellák elevenednek meg az előadásban:

Leányok András-nap éjszakáján

A Jakab család lábai

Nem nézett reám

Vendégek egy kocsmában

A némák örülnek

Meghökkentő mesék: A több, mint 100 évvel ezelőtt megírt novellák Roald Dahl történeteit, illetve az angol filmsorozatot juttatták eszembe, de meglepő módon a Netflix Fekete tükör (Black mirror) sorozata is bevillant. Mindegyik történet emberi történet, de hordoz magában egy csavart, egy szédítő, 360 fokos fordulatot, ami rádöbbent, hogy az emberi szenvedés, egy ember sorsa milyen aprócska kis semmiségnek tűnhet a világmindenséghez képest, vagy akár éppen ez maga az erő ami rendszerbe rántja a széthullott világot. A szűkszavúan, ám mégis metsző éllel megírt kis történetek egyetlen nagy egésszé állnak össze, egyszerre mesélnek Ady koráról, világlátásáról, de rólunk is, a mi korunk Magyarországának morális válságáról is.

Robotok: A FORTE Társulat tagjai a legkomolyabb értelemben vett drámai színészek, de egyszerre táncosok is. A fizikai színházban folyamatos koreográfiát járnak, miközben verbálisan is történetet mesélnek el. Alakzatokat formálnak, majd bontanak, több szerepet is játszanak, sok-sok finom ecsetvonással érzékeltetik, több látószögből is láttatják az eseményeket. Minden színpadon töltött pillanatuk színültig van jelentőségteljes tartalommal, fokozhatatlan koncentrációval. Hangjuk és testük fegyelmezett urai, egy pontos óraműben; ha nem váltanának ki érzelmeket, ha nem nevettetnének, ha nem csillanna meg a verejtékük, már tényleg azt hinném, hogy robotok, mert nem találok ésszerű magyarázatot arra, hogy hogyan lehet ennyire felfokozottan, és sokrétűen közvetíteni valamit mégis teljesen közvetlenül, egyértelműen!

Különleges formanyelv: Elismerem, van akinek ez a mozgásszínház talán túl nyughatatlannak, hangosnak, Ady figurái túl távolinak tűnhetnek. Szerintem a rendező megadja a kellő segítséget, hogy hozzászokjon a szemünk, a fülünk is a különleges formanyelvhez, egyre érzékletesebben bomlanak ki sorsok és titkaik: A jövendőbeli férjüket egymással versenyezve megálmodó leányok; a lábát elveszítő, helyette falábat kapó hivatalnok bosszúságai; a férfi, akit az édes magányban kezdődő vonatútján, a magányát megzavaró kéretlen útitársának közönye kerget a félőrületbe; a svájci fogadós család és korai, „helyidegen” vendégeik; a süketnéma szülők artikulálatlan zajt csapó öröme operaénekes lányuk fellépésén…

A zenei oldaláról megközelítve is rendkívül izgalmas a produkció, akár elgondolkodtatóan szórakoztató történetekkel színesített koncertként is vehetjük az élményt. A háromtagú zenekar a színpad hátsó részében van folyamatosan jelen, három eltérő magasságú pódiumon. Lukács Miklós cimbalmon, Orbán György nagybőgőn, Gyárfás Attila dobon adja a zenei alapot, hol ritmikusan megtámogatva a színészek mozgásának tónusát, hol elvont atmoszférát teremtve a történetek köré, de önálló zenei etűdök is elhangzanak egy-egy jelenet között. Remek zenészek játszanak igen karizmatikus, mégis behatárolhatatlan zenét. Lukács Miklós a cimbalmot kortárs hangszerként szólaltatja meg, a népzenét jazzbe oltja, de meghalad minden műfajbéli prekoncepciót, a hangszeren előadott szóló részek is drámai súllyal bírnak, legyen akár szilaj a tempó, vagy a csendet előhívó, felerősítő, visszafogottan neszező…

Horváth Csaba színházában látszólag magától értetődő, természetes lazasággal hat együtt tánc, szöveg és zene. El kell, hogy engedjem az agyam, ne kattogjon hiábavalóan azon, hogy miféle erőfeszítés, aprólékos mérnöki számítás, szellemi és fizikai munka hozta létre ezt a műalkotást, amiben a szó és a mozgás képzőművészetté lényegül, vagy mintha egy rajzfilmet néznék, vagy én álmodnám, sőt, én találnám ki az egészet!

Még napok után is sistereg az élmény, … nemcsak a színészek hangja és mozdulataik, de az a bőgő szóló (színházban vagyok, mégis becsuktam egy pillanatra a szemem) , a cimbalom hangja közel marad. Nagy élvezettel elolvasom a novellákat, amiket a FORTE adott a kezembe. Köszönet ezért, és főleg azért, hogy nem pusztán leporolta (por nem tapintható az előadás körül) a történeteket, hanem új életet teremtett azok nyomán! Ez a legszebb, amit színház elérhet, mitöbb, alig várom a következő találkozást!

—

szereplők: Fehér László, Földeáki Nóra, Krisztik Csaba, Pallag Márton, Rudolf Szonja/Gálhidy Gizella e.h., Widder Kristóf
közreműködik: Lukács Miklós Cimbiózis Trió (Lukács Miklós – cimbalom, Orbán György – nagybőgő, Gyárfás Attila – dob)

zeneszerző: Lukács Miklós
jelmeztervező: Benedek Mari
fény: Payer Ferenc
szöveggondozás: Földeáki Nóra, Horváth Csaba
produkciós vezető: Láposi Réka
rendezőasszisztens: Garádi Gréta

rendező: Horváth Csaba

Az előadás ismertetője a FORTE Társulat honlapján.